Prológ

A diákok gyűrűként vettek körül engem, és az általam kétes hírnevűnek megítélt egyént. Az alapozó rétegekben barnállott rajta, piros rúzsa tökéletesen volt felfestve, szemein pedig még vagy egy kilónyi festék virított. Mindenki, szinte egy emberként ordibálta, hogy : 'ÜSD! ÜSD! ÜSD!'
- Te r*banc. - kiabáltam felé. Ő csak lazán szétnézett a válla mögött, mintha mást szólítottam volna meg, majd mélyen a szemembe nézett.
- Most hozzám szóltál?- kérdezte gúnyosan. Néhány lépést közelítettem felé mire mindenki felzúgott.
- Szerinted ki az, akit a fél iskola végig d*gott már, oooo, csak nem te? - A szarkazmus szikrái mélyen hasítottak belé, arcunk szinte összeért. Orromon mintha gőz tört volna fel, mint egy megvadult bikának. - De neked mégis a barátom kellett ugye? Hát miért is ne. - Lábamat vadul kopogtattam a megkeményedett talajon.
- Üss meg, hajrá. Azt gondolod félek tőled, csak mert olyan nagy lánynak képzeled magad, hogy úgy viselkedsz mint egy fiú? - Nevetése szinte egy hiéna hangjaként zengett fel. Az a vékony cérna, mely elválasztott attól, hogy neki menjek, elszakadt. A kezem akaratlanul is ökölbe zárult, majd meglendült a szája felé. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött a kálvária. Az, ami megváltoztatta az életem, és megtanultam azt, hogy nem mindenki olyan, mint amilyennek látszik. Az ütögetések, rugdosások és hajcibálások közepette, mikor már kellőképpen porosak voltunk a földön fetrengés miatt, azon kaptam magam, hogy a haját tartom a kezemben, a feje pedig kopasz. A tanulók röhögtek, s nem rajtam, hanem rajta. Akkor először éreztem, hogy sajnálom azt, akit utálnom kellene. A kérdés pedig szinte villámként csapott belém: Miért kopasz, és miért hord ő parókát?'